3. Jézus tanít

Az imádkozás (Mt 6,5–15)

Ki tudja, hányszor mondtuk már el a Miatyánkot! Olvassuk úgy, mintha sose hallottuk volna!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved,

jöjjön el a te országod,

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,

és ne vigy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól,

mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké.

Ámen.

Forgassuk szívünkben „új felfedezéseinket”, amit Isten most személyesen nekünk mondott!

Jézus azt tanítja, hogy Atyánknak szólítsuk Istent. Ezzel bevon minket az ő Istennel való viszonyába, életünket új alapra helyezi, és minket egy közösséggé fűz össze.

Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.

Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek,

hanem a gyermekké fogadás lelkét,

amelyben azt kiáltjuk: „Abba, Atyánk!”

(Róm 8,14–15)

A tékozló fiú (Lk 15,11–32)

„Az atyai szeretet nemcsak gyorssegélyt jelent ennek az emberi roncsnak, de teljesen megújítja és felülemeli mindazon, ami eddig volt, és amivé önmagát silányította. Megtérése és az atya megbocsátása újjáteremtett emberré teszi őt. […] Az atya a dühös idősebb fiút ugyanazzal a szeretettel fogadja, mint a hazatért fiatalabbat.” (Biblia magyarázó jegyzetekkel)

Rendes, becsületes, templomba járó vagyok; tudok-e örülni az elveszett megtérésén, imádkozom-e érte, várom-e hogy eljöjjön, mint ahogy az apa várta haza elveszett fiát, otthona lehet-e a mi templomunk?

Az irgalmas samaritánus (Lk 10,25–37)

-        Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat

-        De ki az én felebarátom?

            …

-        Mit gondolsz, e három közül melyik volt felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?

A fogadós valóban gondot viselt rám, hamarosan meggyógyultam, és éltem megszokott életemet.

Egyszer, amint kilépek a műhelyemből, látom, hogy egy megbokrosodott szamár ledobja gazdáját, egy papot, és kiszalad a városból. A szerencsétlen ember moccanni sem tudott. Odaszaladtam, hogy segítsek. Amint rám nézett, ráismertem: ő volt az, aki elkerült engem a jerikói úton. …

Néhány év múlva a Jordánban láttam egy fuldokló embert. Gyorsan letettem a batyumat a földre, hogy kimentsem. Ahogy közelebb értem, jellegzetes vöröses szakálláról és bozontos fekete szemöldökéről azonnal fölismertem: az a lévita volt, aki otthagyott félholtan a poros úton. …

Az elmúlt nyáron a fiammal mentem vásárba. Egy útszéli fügefa alatt láttam valakit, akinek szinte nem volt ép porcikája, bizonyára a fáról esett le – gondoltam. A fiam először nem akart segíteni, mert már messziről látszott rajta, hogy samaritánus. Ő volt az, az irgalmas.

A három közül ki a felebarátom?

A földbe rejtett kincs (Mt 13,44)

„Jézus kellemetlen, nehéz dolgokra tanított: »Szeressétek ellenségeiteket!«, »Azokat lássátok vendégül, akik valóban szükséget szenvednek!«, »Szeresd az Urat mindenekfelett?« Ő ilyen kemény, Őt akkor sem lehetett beskatulyázni, és ma sem lehet, de mondok valamit […] ha hajlandóak vagytok megfizetni az árát, senki mást nem érdemes követni, és semmi mást nem érdemes csinálni.” (Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója)

A nagy vacsora (Lk 14,15–24)

Isten minket is meghívott az ő országába. Elfogadjuk-e a meghívást, vagy visszautasítjuk? Elmegyünk a nagy vacsorára, vagy a vagyon, a munka, a család előbbre való az életünkben? Lehet, hogy az asztalszomszédunk szegény, nyomorék, sánta vagy vak lesz, esetleg egy hajléktalan. De Isten őt is, mint minden megjelentet, tisztára mosdatva, ünneplőbe öltöztetve, teljesen meggyógyítva ülteti le.

A gonosz szolga (Mt 18,21–35)

Ebben a példázatban nincs semmi talány, mondanivalóját négy szóban össze lehet foglalni: Mindig mindent bocsássatok meg! Jézus mégis megmagyarázza, hiszen a legfontosabbról van szó: az üdvösségünk áll vagy bukik ezen! Értsük meg a szívünk legmélyén, hogy a halogatás örökéletveszélyes.

A horribilis tartozást nagylelkűen elengedő, határtalanul gazdag király jól példázza Isten kegyelmét, érthetetlen, felfoghatatlan, megbocsátó, új lehetőséget adó szeretetét.

Miután elengedték a tartozását, a szolga eltávozott, azaz már nincs a király közelében. Talán a nagy megkönnyebbülés pillanatában elhatározta, hogy ezentúl ő is olyan nagyvonalú lesz, mint a király. Mi is jóra igyekszünk, de ha elhagyjuk a Királyt, nem megy. Isten nélkül minden hiába.

A megbocsátásban Isten a mérce! De ő előbb cselekedett, szeretett, bocsátott meg. Nekünk „csak” utánoznunk kell.

A példázat végén a király döntését az olvasó helyénvalónak találja, Csak az a baj, hogy a gonosz szolgában magamra ismerek.Csupán a könyörgő imádság marad!

 

Taníts meg, Istenem, feltétel nélkül megbocsátani, hadd lássam a te szemeddel az arányokat, szabadíts meg teljesen a szívemben tanyázó keserűségektől, hogy azok gyökeret ne verhessenek ott. Ámen.

A tálentumok (Mt 25,14–30)

Hány tálentumot bízott rám Isten? A családomat, gyerekeimet biztos rám bízta. Jó és hű szolga vagyok-e?

Ebben a példázatban is teljesen nyilvánvaló, hogy van számadás, és hogy a „külső sötétség” létező valóság.

„Nincs most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.” (Róm 8,1–2)