Háromezer-ötszáz
kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk
túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát:
1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.
A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.
1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.
2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.
3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.
4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.
A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.
Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem
vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt
rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves
elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta
felsorolni, az lett a győztes. A következő fordulóban a győzteseket
eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok.
Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét
apró örömöt tudott felsorolni este:
– Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.
Ehhez rutin kell.
Ha mínusz húsz fokban motozásnál az őr elfelejtette levenni a vattasapkámat – az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap.
Ha száz százalékon fölül teljesítettünk, akkor kaptunk pluszban egy tíz dekás kenyeret. Mikor terveztem a szabásmintát, ha egy centit tudtam spórolni az anyaggal, már öröm volt. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem – a depressziósok –, azok pusztultak el leghamarabb.
A harmadik szabály a legnehezebb, mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen szituációban kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk az őreinknél.
Erre a legjobb példa az volt, mikor aláíratták velünk a szabadulást. Másnap már nem kellett volna bemennünk dolgozni. Éktelen káromkodások közepette jött a bútorgyár igazgatója, hogy őt tönkreteszik, ha ez a hetven ember nem megy be másnap dolgozni. Nem tudja teljesíteni a harmadik negyedévi tervet, és akkor nem kap prémiumot.
– Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát – mondtuk a nagyúrnak. – Önként megyünk erre az öt napra dolgozni.
A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belőle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belőle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: első nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék.
– Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! – mondta az igazgató a szovjeteknek.
A negyedik szabályra rengeteg példát tudok. Már az is kész csoda volt, hogy éjszakánként tudtam misézni. Isten közvetlenül is megmutatta: azt akarja, hogy túléljük ezt a poklot. 1952-ben például küldött nekünk egy újszövetségi szentírást. Az Északi jeges tenger mellől jött egy szállítmány, tizenegy rab, köztük egy Kalocsa környéki henteslegény. Odahoz nekem egy könyvet, fedő- és hátlap nélkül: egy 1930-as, egypengős, a Szent István Társulat által kiadott Újszövetségi Bibliát. Elmesélte, hogy mikor három nap sötétzárkát kapott, kínjában elkezdte tapogatni a falakat, és a két fenyőgerenda között ezt találta. Rejtély, hogyan tudta elhozni, hiszen örökké motoztak, de elhozta. Akkor már hatodik éve nem láttam magyar szót, csak cirill betűs plakátokat és a Pravdát. Fantasztikus élmény volt, hogy magyarul tudtunk olvasni! Ívekre szedtük és szétosztottuk egymás között. Nem számított, hogy hitetlen vagy hívő, szomjas lélekkel olvastuk, hiszen magyar szó volt! Hetenként cserélgettük az íveket, úgy, hogy először idézetet kerestünk a túlélés első szabályára, aztán a másodikra, és így tovább. Értelmes dolgokról beszélgettünk – ez segített embernek maradni az embertelenségben.
– Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.
Ehhez rutin kell.
Ha mínusz húsz fokban motozásnál az őr elfelejtette levenni a vattasapkámat – az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap.
Ha száz százalékon fölül teljesítettünk, akkor kaptunk pluszban egy tíz dekás kenyeret. Mikor terveztem a szabásmintát, ha egy centit tudtam spórolni az anyaggal, már öröm volt. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem – a depressziósok –, azok pusztultak el leghamarabb.
A harmadik szabály a legnehezebb, mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen szituációban kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk az őreinknél.
Erre a legjobb példa az volt, mikor aláíratták velünk a szabadulást. Másnap már nem kellett volna bemennünk dolgozni. Éktelen káromkodások közepette jött a bútorgyár igazgatója, hogy őt tönkreteszik, ha ez a hetven ember nem megy be másnap dolgozni. Nem tudja teljesíteni a harmadik negyedévi tervet, és akkor nem kap prémiumot.
– Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát – mondtuk a nagyúrnak. – Önként megyünk erre az öt napra dolgozni.
A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belőle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belőle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: első nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék.
– Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! – mondta az igazgató a szovjeteknek.
A negyedik szabályra rengeteg példát tudok. Már az is kész csoda volt, hogy éjszakánként tudtam misézni. Isten közvetlenül is megmutatta: azt akarja, hogy túléljük ezt a poklot. 1952-ben például küldött nekünk egy újszövetségi szentírást. Az Északi jeges tenger mellől jött egy szállítmány, tizenegy rab, köztük egy Kalocsa környéki henteslegény. Odahoz nekem egy könyvet, fedő- és hátlap nélkül: egy 1930-as, egypengős, a Szent István Társulat által kiadott Újszövetségi Bibliát. Elmesélte, hogy mikor három nap sötétzárkát kapott, kínjában elkezdte tapogatni a falakat, és a két fenyőgerenda között ezt találta. Rejtély, hogyan tudta elhozni, hiszen örökké motoztak, de elhozta. Akkor már hatodik éve nem láttam magyar szót, csak cirill betűs plakátokat és a Pravdát. Fantasztikus élmény volt, hogy magyarul tudtunk olvasni! Ívekre szedtük és szétosztottuk egymás között. Nem számított, hogy hitetlen vagy hívő, szomjas lélekkel olvastuk, hiszen magyar szó volt! Hetenként cserélgettük az íveket, úgy, hogy először idézetet kerestünk a túlélés első szabályára, aztán a másodikra, és így tovább. Értelmes dolgokról beszélgettünk – ez segített embernek maradni az embertelenségben.
Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa; Olofsson Placid atya élete 104–107. oldal (Papirusz Book Kiadó, 2008)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése